A TISZTA GOUACHE-technika fedőfestő eljárás, akár a tempera-technika. A két technika sokban hasonlít egymáshoz. A gouache-kép a lakkozatlan tempera hatását közelíti meg. Az alap itt is, akár a temperánál, lehet papíros, kéregpapír, karton, fa, alapozott vászon vagy selyem és pergamen. A festékek kötőanyaga ugyanaz, mint a vízfestéké: gumiarabikum, méz, glicerin, de ezenkívül még súlypátot (Baryt) vagy ehhez hasonló közömbös töltőanyagot (agyagföldet, kaolint) is tartalmaznak, vagy fedőfehér festékkel vannak elegyítve. A higítószer itt is víz. A festékeket a gyárak kis szélesnyakú üvegekben hozzák forgalomba. Technikailag a gouache-festéket az akvarell- és temperafestés között áll. A festék sűrű fedőfestékanyag lévén, ennek felhordásához a hajecsetek helyett alkalmasabbak a keményebb serte ecsetek. A színek csak nedves  állapotban kötődnek jól egymáshoz. Itt is fontos tehát, hogy a festékek idő előtt meg ne száradjanak, ezért ha a választott festőalap anyaga megengedi, azt a munka folyamán visszájáról nedvesíteni kell. A vászon- vagy papíralapot vakkeretre kell feszítenünk, hogy fonákját benedvesíthessük. Ha festődeszkán vagy kéregpapíroson dolgozunk, a nedvesítést fixírozó csővel vagy más alkalmas vízporlasztó készülékkel is végezhetjük a kép színe felől. Törekedni kell a gyors munkára, a kész hatások elérésére, mert egységes hatást csak a nedvesben való megmunkálással érhetünk el. Ha bizonyos képrészek a munka befejezése előtt megszáradnak, kivilágosodnak s a sötétebben ható nedves részekkel összemérve, hamis valőrök állanak elő, ami a munkát rendkívül kellemetlenné teszi. 
  A gouache-festéket ma már a tempera teljesen kiszorította a forgalomból. A múlt század végén még egyes francia plakátfestők előszeretettel használták. Nagyobb jelentőségűk a kelet ázsiai művészetben van.
  Iparművészeti vonatkozásban - pl. fatárgyak díszítésénél - a gouache-festék éppen úgy alkalmazható anyag, mint a tempera-festék s ha belakkozzuk, védőréteggel is ellátjuk. Lakkozás után a színek ugyanazt a mélységet érik el, mint amilyenek nedves állapotban voltak.

A temperafestés technikája.

  A tempera gyorsan szárad s így a temperakép fejlesztése nehezebb, mint a lassan száradó olajfestékkel készülő képé. A temperaszínek száradáskor megvilágosodnak, nem adnak mélyfényű hatást, hanem a felületen visszaverődő fény folytán levegős és könnyed marad a kép hatása.
  A temperának ezek a fent említett tulajdonságai megszabják a tempera technikáját, mely keményebb, rajzosabb az olajtechnikánál. Nehezebb vele olyan festői átmeneteket elérni mint a nedvesben való festést megengedő, lassan száradó olajfestéknél.
  Ugyanezek a tulajdonságai teszik indokolttá, hogy a temperafestő ne a sötét, hanem világosabb színharmóniák felé törekedjék.
  A tempera- és olajtechnikát lehet keverve is alkalmazni. A képet temperával lehet aláfesteni és olajfestékkel folytatni, sőt esetleg végül temperával ismét rá lehet menni s ezzel befejezni. Így ellenben a tempera elveszíti lényegét és karakterét s inkább az olajfestékhez hasonlít.
  A régi mesterek is igen gyakran használták keverten ezt a két technikát. Általában régen nem volt olyan éles a határvonal az olajfestés és a tempera technikája között mint ma.

KEVERT TECHNIKÁK

A  gouache akvarell technikában fedőfestéket is használnak az áttetsző lazurszinek mellett. Elsősorban a fényeket festik fel fedőfehérrel, ahelyett, hogy a papír fehér színét felhasználva, abból hagynák ki. A tiszta fedőfehér idegen állagával egymagában kiesik a vékonyrétegű lazurfestékek testetlen együtteséből, ezért az előtér világos részleteit is fedőfestékkel kevert színekkel festik meg, csak a sötétebb árnyéktónusokat s a háttér levegős tónusait munkálják meg lazúros modorban. A gouache-akvarell modor szintén régi festőeljárás. Képötlete, színvázlatok felvetésére is igen alkalmas, mert lakkozva az olajfestmény hatását közelíti meg, fénytelen állapotában pedig temperaszerű.
  Festési technikája egyszerűbb a tiszta akvarell technikájánál; a fények kihagyásával nem kell bajlódni, a fedőfestékek használata lehetővé teszi a realisztikusabb hatásokra való törekvést is. Ezzel a festőmóddal a legaprólékosabb, legrajzosabb részletek is könnyen megoldhatók. A gouache akvarellkép azonban nem versenyezhet a tiszta akvarell könnyed bájával, mert a fedőszínek, különösen ha nagyobb mértékben használjuk őket, anyaguknál fogva elnehezíti a képfelület hatását.
  A reneissance korában a guazzo-t enyves festékkel festették; ma enyves tempera néven ismeretes ez a festékanyag és technika s főként a színpadi díszletek festésére használják. Ez a technika is megkívánta, hogy a festőalap a munka folyamán nedves legyen, ahogyan ezt a guazzo szó, mely a nedvességre utal, világosan bizonyítja.
  Technikailag a gouache akvarellkép festése úgy kezdődik, mintha tiszta akvarellt festenénk. Először vetjük fel tehát a lazúros színeket, úgy a háttérben, mint az előtér melegebb és tüzesebb színű árnyalataiban. A fedőszínek felfestését a munka végére hagyjuk, amikor az előtér világosabb, rajzosabb részei következnek s legvégül a fényeket esetleg tiszta fehérrel rakjuk fel. Száradás után megesik, hogy egyes tónusok a fedőszínek világosabb beszáradása következtében túlságosan megvilágosodnak; ezeket a helyeket lazuros, könnyed átfestéssel könnyen harmonizálhatjuk. Itt a különböző színű, ú. n. "tónusos" papírok használata helyénvaló, mint akvarellnél. A papíros színét a téma szerint kell megválasztani, mert a lazurosan kezelt részek színébe a papír alpszíne itt is belejátszik. A tónusos papíron a fedőszínek szebben élnek s a fehér fényeknek is nagyobb a világító erejük, mert a kép általános tónusa a papír árnyalata miatt sötétebb.

Lakkozás. A tiszta akvarell-technikával készült festményt nem kell lakkozni. A lakk a színeket elmélyíti, olajoshatásúvá súlyosítja, finom és könnyed hatásukat lerombolja, azaz elváltoztatja a vízfesték karakterét. Ilyenformán a lakkozott akvarell stílustalan is. Ha terpentines lakkokat alkalmazunk, ezek elsárgítják a kihagyott fehér papírrészeket és a könnyű lazuros festékréteget s ez a sárgulás idővel mindig jobban és jobban fokozódik. a megsárgult lakkréteget pedig nem lehet eltávolítani az akvarell-festményről, mert a papírosalapba teljesen beleszívódik. A vékonyabb papírost összehúzza, ennek következményében a festmény felülete gyűrött, hullámos lesz s többé nem lehet kisimítani. De megrontja sokszor a tónusértékeket is azáltal, hogy a sötét részeket jobban elmélyíti, mint a világosokat. Ha mégis lakkoznánk akvarell-festményünket, akkor a terpentines lakkok helyett közönséges fehér fixativot használjunk.